A TÁRS-program keretében megvalósult önkéntes szolgálat
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium által 2011 januárjában meghirdetett Társadalmi Szolidaritás (TÁRS)-program keretein belül a Budapest Főváros X. kerület Kőbányai Önkormányzat által működtetett Szent László Gimnáziumból közvetlenül 30 gyermek, 1 mentor és 4 pedagógus vett részt az önkéntes programban. Az iskola egy pályázatot nyújtott be, ami 3 projektet foglal magában.
A pályázat célja, hogy 2011-ben az Önkéntesség Évében megismertessük a diákokkal az önkéntes munka fontosságát és szépségét. Törekedtünk arra, hogy egyénileg, csoportban, rendszeresen a közös jó érdekében személyes szabad akaratból végezzék munkájukat anyagi ellenszolgáltatás nélkül.
A program megvalósításának három helyszíne:
A program egy „kedvcsináló” délutánnal kezdődött, melynek keretében egy szociálpedagógus hallgatókat tanító tanárnő beszélt az önkéntesség múltjáról, jelenéről és lelkületéről, továbbá a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium egykori diákja és egy, a Down-alapítványnál önkénteskedő fiatal számoltak be tapasztalataikról, élményeikről. További motivációként kisfilmeket vetítettünk le a témában.
Amikor elkezdték a tanulók az intézmények látogatását, az első néhány alkalommal a projektfelelős tanár elkísérte őket. Mindegyik intézmény tartott néhány órás bevezető foglalkozást nekik, ez a későbbiekben hasznosnak bizonyult. „Menet közben” is volt lehetőségük a tanulóknak az ott dolgozókkal is és a felelős tanárral is beszélgetni, ha szükségesnek érezték. De a tanárok is keresték velük a hétköznapi kapcsolatot, hogy megőrizzék a bizalom és szeretet légkörét maguk között. Az intézmények arról számoltak be, hogy a gyerekek becsületesen jártak minden héten, komolyan vették a feladatukat és aktívan részt vettek a programokban.
Közös nagy záró eseményként az intézményekből a gyermekek, szülők és nevelők számára sportdélutánt rendeztünk. A sportfeladatokat a Közös Sport Egyesület találta ki és vezette le, munkájukat ingyen és szívesen végezték. A sporton kívül sok finomsággal is vártuk vendégeinket.
A program zárásaként mindhárom csoporttal együtt közös záróünnepen vettünk részt. A csoportok fényképek és powerpoint segítségével adták át önkéntes tapasztalataikat társaiknak. Így bepillantást nyerhettünk a különböző intézmények és gyermekek életébe és a fiatalok tevékenységeibe.
Összegezve úgy érezzük, megvalósult az a kitűzött cél, hogy a program során a diákok felfedezzék az élet értékeit, befogadják és elfogadják a fogyatékkal élőket, hátrányos helyzetűeket és segítsék az ő társadalmi beilleszkedésüket. Rendszeres munkájuk által tapasztalatot szereztek arról, hogy a társadalomban előforduló devianciák csökkenthetők és megoldhatók a helyi közösségek összefogása által. A program hatására tapasztalatunk szerint nemcsak diákjaink szolidaritásra, érzékenységre való képessége növekedett, hanem ezt tapasztaltuk a tagintézményekben lévő gyermekeknél is. Ezek a tanulók társaik körében tovább adják átélt örömeiket és ez által másokat ösztönöznek hasonló szolgálatokra
Az önkéntesek beszámolóiból néhány gondolat:
„Amikor az ember kényelmesen fekszik a kanapén, és a TV-ben látja társadalmi célú adó-egyszázalékoshirdetéseket, riportműsorokban egy-egy önfeláldozó szociális munkás eredményeit, úgy érzi, hogy ez egy távoli, szomorú világ, és inkább kikapcsolja az agyát, mert fél belegondolni, milyen lehet a hátrányos helyzetű vagy az őket segítő emberek élete. Én ugyanilyen ember voltam, és vagyok is. Még mindig nehezen tudnám magam ebben a világban elképzelni, de sok dolgot megváltoztatott bennem ez a húsz órás önkéntesség.”
„Volt egy kislány, akit nagyon megkedveltem és közel került a szívemhez, ő egy gyengén látó kislány volt, aki nem beszélt, mutogatással fejezte ki érzelmeit, négyig számolt, aztán a szeméhez mutatott és ez azt jelentette, hogy négy órakor jön érte az anyukája, aki szemüvegben vezet. Örülök, hogy részt vehettem ebben a programban, jövőre szívesen megismételném.”
„Voltak persze közös evések, egyszer palacsintát sütöttünk, máskor pedig salátát készítettünk. Bármit csinálhattunk ott az iskolában, mindig jól éreztem magam. Egy rövid idő után (3. alkalommal) már szinte el is felejtettem, hogy kiknek segítek, hiszen ők is ugyanolyan gyerekek, mint mi és ugyanolyan felszabadultan tudnak játszani, nevetni. S talán az élet apró örömeit még jobban is tudják értékelni (pl. amikor az egyikük elkapta a labdát, amit neki dobtam, ez másnak természetes dolog lenne).”
„A rohanó világban egy kis megnyugvást jelentett, hogy nem kellett a problémákkal foglalkozni, csak a gyerekekre koncentráltunk. Kikapcsolt az agyam és csak arra a 45 percre gondoltam, ami ott volt. És királyság volt, élveztem, mert semmi mással nem kellet foglalkozni. Elég volt maga az érzés hogy tettünk valamit a másikért. És miért csinálom? Mert őszintén hiszem, hogy segíthetek mások életét jobbá tenni. Hogy van haszon, ami értékesebb, mint a pénz, mert van, amit nem számokban mérnek. Hogy ezzel a tudással az én gondolkodásmódom is fejlődik.”
„Úgy gondolom ezek a gyerekek Csodálatos kis csodabogarak. Köszönöm a lehetőséget. Úgy gondolom a jövőben is életem része lesz a másokkal való foglalkozás, önkéntesség. Nagyon jól éreztem magam Velük. Számomra eddig is nyilvánvaló volt, de most már teljesen biztos vagyok benne, hogy azért vagyunk itt a Földön, hogy segítsünk egymáson, legyünk autisták, bármilyen fogyatékkal élők, vagy teljesen egészségesek. Figyelnünk kell egymásra, különben mit ér az Élet?!”
Képek az Átmeneti Otthonban
Képek a Komplex Iskolában
összeállította: Horváth Viktória és Antalóczy Béláné